Hogy mikor kezdődött?
Hát, négyéves koromban. Fostos Misi megpuszilta a nyakamat hátulról, amikor az óvodában a homokozó párkányán egyensúlyoztunk. Szép júniusi délelőtt volt, árnyas fák alatt volt az a bizonyos homokozó: máig látom a faágat fölöttünk.
Ebéd után büntetésből kiállítottak bennünket a kályha elé és ott kellett állnunk. Soha nem felejtem el, hogy bizony én megfogtam Fostos Misi kezét.(Gondolhatja az olvasó, hogy azért kapta ezt a nevet, mert sokszor bement neki, és bizony a gyerekek...)Tehát én már akkor is védtem védtelen embertársaimat; nem szégyelltem, hogy Misi megpuszilt, pedig nem is tetszett. Kövérkés kisfiú volt, tökéletesen átlagos külsővel.
Ami döbbenetes, ma is látom, hogy a cserépkályha ajtajából kilóg az óvó nénik párizsijának héja. Mi ott állunk csendben, hosszú percekig, amíg az óvó néni szid minket. Nem Zsuzsa néni, aki nagyon aranyos volt, hanem egy másik, akinek már elfelejtettem a nevét, talán nem véletlenül. Nagyon megalázó volt a helyzet, de hősiesen tűrtük. Soha nem beszéltünk róla többet Misivel. Kis hősök voltunk, utólag így érzem: vállaltuk bűnünket, vállaltuk egymást.
A következő: Lakatos Jóska, a legszebb fiú a II.-es iskolában.
Gyönyörű, finom vonalú arca volt, nagy zöld szemekkel, dús szőke hajjal. Kaptam tőle szerelmes levelet is, amikor Balatongyörökön nyaraltunk. Nagyon aranyos volt az a levél: hogy szép legyen, vonalzó fölött írta, ezért a betűk alja szögletes lett. Mindenkinek boldogan mutogattam a táborban.
Mindig az ablakunk alatt állt, és fütyült, és aztán elmentünk hintázni. Egyetlen igazi puszit kaptam tőle hatodik után, nyáron a lépcsőháznál a lépcsőn. Aztán elhalt a dolog. Annakidején mosolyogtak rajtunk a szülei, az enyémek meg nevetgéltek, hogy vajon, megint ki fütyül az ablak alatt?
A bátyja, Peti annyira szép volt, gyönyörű kék szemű, fekete hajú fiú, hogy egyszer futva megkerültük unokatestvéremmel a sulit, hogy szembe jöjjön velünk, és megnézhessük a szeme színét.
A következő már komolyabb volt, merthogy a gimiben történt.
Emlékezetesen kezdődött. Az én szerelmesem,nevezzük Hosszúnak, első nap odajött hozzám, és azt mondta:”Milyen mély tűzű, gyönyörű szemed van!”Megdöbbentem. Ily vallomást még sose kaptam senkitől, és mily hirtelen!
A zöld olajfestékkel lefestett folyosón álltunk, szinte odaszegezett a falhoz, karját a fejem fölé téve.
Döbbenetes volt.
Aztán fokozatosan belészerettem. Ő persze első látásra szerelmes lett, mert helyes kislány voltam, jó nagy lökhárítókkal. Az első érettségi találkozón tudtam meg, hogy az összes fiú mind engem lesett tornaórán, bár külön tornáztunk akkor már.(Eleinte nem volt melltartóm. Aztán másodikban meg a bikini fölsőt vettem fel, majd Anyu vett egyet, de azonnal kicsinek bizonyult. Utána német nagynénikém küldött két szép használt cicifixet.)
Hosszúval extrém hosszú leveleket váltottunk, 16-22-26 oldalt írt nekem a kedvesem, és én is ilyeneket írtam vissza. Filozofálgattunk, bölcselkedtünk. Aztán Nagymamám kidobta őket, ne foglalják a helyet. Majd a szívem szakadt meg. Mindig az ajtón dobta be ezeket a legendás leveleket, a levélnyíláson, vagy becsöngetett, az ajtó aljánál summantotta be és tüstént elviharzott.
Hosszú igen olvasott volt. Gyakorlatilag állandóan olvastunk, még az utcán járva is, matekórán is. Pl. negyedikben én csak matekórán brahiból három Örkényt olvastam el és a Jó széllel francia partra című angol regényt, akkori bestsellert.
A könyvtárba jártunk el művészettörténeti könyveket nézegetni. Mindig órát cseréltünk, nagyon-nagyon lassan, szinte pantomim-szerűen, hogy simogathassuk egymás kezét; a könyvtárban és a Révain is, ahogy a gimis tanulószobát hívták akkoriban a valamikori kommunista kultuszminiszter után. Mindig izzadt a keze, nagyon, szinte folyt róla az izzadtság. Ez az óracsere szabályos szertartás volt. Az órákon nem, de Révain egymás mellett ültünk.
Aztán suli után jöttek a lépcsőházi nagy, hosszas csókolózások. Először csak pici puszik jöttek, aztán beljebb és beljebb, körbe-körbe, lassún, felgyorsulva, szinte ájulásig. Egy-két órán át is, és alig tudtuk abbahagyni. Még mindig érzem az ízét.
Tele voltunk olthatatlan vággyal és szenvedéllyel. Emlékszem, a mellemet nem nagyon engedtem megfogni, csak néha, és csak ruhán keresztül. Akkor még nem volt divatban a komolyabb testiség. A csókon kívül én azért megtapasztaltam, milyen nála a lényeg, nem részletezem tovább; de komolyabb dolgok nem történtek meg, még nem éreztük magunkat erre érettnek, ezen jól el is filozofálgattunk, és ennyi.(1973-ban érettségiztünk.)
Aztán negyedikben rászállt a többi lány, amikor már kezdett férfiasabbnak kinézni. Pedig előtte igen fura külseje volt, igazi hosszú kamasz karja, lába volt, akkorákat lépett, hogy alig lehetett követni. Igen kajlák voltak a mozdulatai, kicsit röhejes is volt a külseje. Vékony, kicsi felsőteste, kidolgozatlan karja…szóval, nem egy hódító izompacsirta volt az én igazi értelmiségi Hosszúkásom. Mentségére szólva, igen szép mélykék szeme volt.
De valahogy rájöttek a csajok, hogy ő a legokosabb az osztályban és rámásztak, bár nem csináltak semmit, csak beszélgettek vele. Én meg mint k. voltam elkönyvelve, mert szünetben a többiek előtt csókolóztam vele a padban, hogy
megmutassam mindenkinek, az én szerelmem férfi.(Volt is ebből botrány. Az Ofő megmondta, el fog engem hamarosan hagyni, merthogy úgymond könnyen adom magam oda. Igaza lett.)
A szülei ellenezték az egészet, de nem miattuk lett vége, csak úgy elhalt, főleg azért, amit az Ofő mondott. Igaz, érettségi után Hosszú külföldi ösztöndíjas is lett. Amikor találkoztunk néha a könyvtárban, már nagyon ridegen viselkedett velem, ami igen rosszul esett.
Viszont most boldog családapa, és hála a netnek, skype-on szoktunk egymásnak irogatni, történeteket mesélni, politizálgatni, filozofálgatni.
Később sem, soha nem tudtam egyik szerelmemet sem igazán véglegesen elhagyni, mindenkivel jóban vagyok. Ajánlom ezt mindenkinek szeretettel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése